A pánikbetegség eredete már az ókorból ismert, leírások alapján.

Hippokratész írásaiban is olvashatunk olyan emberekről, akiknek szívdobogás, rendszeres fulladás, nehéz levegővétel jellemezte a mindennapjait, de ezt abban az időben vallási, démoni eredetűnek titulálták, és sokszor máglyára vetették őket.
A 19. században háborúk idején tapasztalták először, hogy az idegeskedés, szapora szívverés, fulladásérzés együttes tünetként jelentkezik és rövid időn belül el is múlik, majd ez a tapasztalás újra megismétlődik.
Az ipari forradalom városokba terelte az embereket, a tömegeket, felgyorsította az életritmusukat és újfajta bizonytalanságokat hozott, mint például a megszűnő közösségek, a változó társadalmi szerepeket, és egyre erősebb személyes felelősségérzet jelent meg.
Az orvosok ekkor kezdtek beszélni idegességről, amelyek már nem a külső veszélyhez, hanem a mindennapi élethez kapcsolódtak.
Ezután filozófusok, orvosok próbálták megérteni, mi történik az ember belső világában. Számos európai szellemi központ vált laboratóriummá, ahol arra keresték a választ, hogy ez az idegeskedés milyen módon fakadhat tudattalan elfojtott vágyakból.
A 20. századi pszichológia négy sarokpontja: Sigmund Freud, Carl Gustav Jung, Alfred Adler és Margaret Mahler – mit mondanak a szorongásról?
A szorongás és a pánik sokak számára ijesztő élmény: hirtelen jelenik meg, erős, és gyakran úgy tűnik, mintha nem lenne oka.
A 20. század meghatározó pszichológusai azonban egészen másképp látták: szerintük a szorongás mindig üzenetet hordoz.
Sigmund Freud szerint a háttérben elfojtott érzések állnak. Olyan gondolatok és vágyak, amelyeket nem engedünk felszínre, de attól még hatnak ránk. Amikor ez a belső feszültség túl nagyra nő, akár pánik formájában törhet elő.
Carl Gustav Jung úgy gondolta, hogy a szorongás egyfajta belső jelzés. Azt mutatja, hogy eltávolodtunk önmagunktól, nem figyelünk eléggé a saját érzéseinkre. Ilyenkor a pánik nem „hiba”, hanem figyelmeztetés: ideje visszatalálni az egyensúlyhoz.
Alfred Adler a kisebbrendűségi érzést tartotta kulcsnak. Ha úgy érezzük, nem vagyunk elég jók vagy nem felelünk meg, az szorongást szül. A pánik ennek a belső bizonytalanságnak a felerősödött, nehezen kezelhető formája lehet.
Margaret Mahler pedig a gyerekkor szerepét hangsúlyozta. Szerinte a korai biztonságérzet hiánya – például a bizonytalan kötődés – később szorongásra hajlamosíthat. A pánik ilyenkor egy régi, mély bizonytalanság visszatérése.
Mi a közös ezekben a nézetekben?

És talán a legfontosabb: amitől menekülünk magunkban, az kopogtat a leghangosabban.
Pszichológusként egyre több szorongó, pánikbeteg emberrel találkozunk, akik általában már túl vannak jó pár rohamon, sokszor infarktus gyanúja miatt néhány kórházi látogatáson is. A szorongás kezelését többféle módszerrel tudjuk segíteni: pl kognitív viselkedés terápiával, sématerápiával, imaginációs technikákkal, légzéstechnikákkal, relaxációs technikákkal, vagy akár kineziológiával, családállítással is. Ezekkel a módszerekkel egyrészt feltárjuk a probléma gyökerét, másrészt instant segítséget adunk a rohamok megfékezésére. A szorongások általában hatéves korunk előttről származnak. Az ott átélt traumák hatására olyan válaszreakciókat tanulunk meg, amik rögzülnek, és a részünkké válnak anélkül, hogy ez tudatosulna bennünk.
Nekünk, pszichológusoknak, az a feladatunk, hogy feltárjuk ezeket a tanult érzelmi válaszreakciókat és stresszoldási módszerekkel át tudjuk alakítani őket. Szükség esetén pszichiáter által javasolt gyógyszeres kezelés is támogatást nyújthat. Megfelelő szakmai segítséggel a pánikbetegség jól kezelhető, és az érintett újra teljes, kiegyensúlyozott életet élhet.
Elérhetőségek:
Weboldal: panikcentrum.hu
Facebook: Pánik Centrum
Instagram: @panikcentrum

pszichológus

pszichológus

pszichológus